Töredék egy gólyához

,,Dohányod zsebemben,
de szememben
még mindig nem vagy senki sem,

S ha fáradtan kereslek
valaki helyett -
helyetted Én vagyok elveszett.''

A dolgok késnek. Ömlengő kéjjel,
szépen lassan masírozva ontják a rések
az időnek rajzó, vad hadát.
Lopva és nyűve másznak ki éjjel
csapatba tömörülve, csak a friss nedűre -
fokozva a horkolás zord zaját.
Tele a párna. Félüres ágyra
ugranak és kapaszkodnak, egymásra állva
megtéve a sors óhaját.

Hirtelen vége. Mintha minden élne,
fekete szőnyeg mordulna a szunnyadó mélyre,
amiben szépen lassan eldőlne,
hogy az idő áll. Az álom, mint zár
őrzi az elmét, ami törhetetlenül vár,
hogy menjen végleg előre.
Sehol változás, az éber látomás
szertefoszlik, valójában várakozás
lesz a múltja, és jövője.
Mert ha jön a had, az idő nem marad
olyan, mint amilyet a szív vagy az agy láthat -
elvész, darabokra törve.

Most újra szunnyad, és megint fullad,
figyeli a nyugalmas, falba vésett utat,
ahonnan semmi sem jön már.
Sötét éjjelen, a nehéz félelem
láncai kötik az ágyához, mint lételem
vagy mint kínzó várakozás.
Sosincs elege. Mit is tehetne,
az időtlenség vonzó karma, és termete
ellen egy megvénült kézpár?
Esetleg kitépné saját hitét, és
vérző sebekkel a támadó időt nézné
testetlenül, mint akárki más.

.

Fülben ülve, kételyt szülve cseng mindig a dal,
És a lelke tűrne, míg meg nem szűnne, bármit is akar,
Angyal várja, keblét tárja szépségének halálig,
Dallal zárja, egyként látja életének saráig.

S

Merül kelme, dühe kelne, bűne miatt szenvedne,
Elhűlt tervek, szürke testek ülnek arra ernyedve,
Szereptelen lepel hever,bevett várak terülnek,
Elveszetten jelet lehel, szerzett sebként eltűnnek...

U

Elsietve leli kedve tette által csonthalmát,
Elhitetve fedi lelke teli terhe sóhaját,
Dohos foltok, porladt dolgok, romok árnyként feszülnek,
Kopott okot, korhadt roncsot, szobrot lát és kerülget...

N

Sínylett hite, ihlet híre feltör szinte fortyogván,
Minden szintet színre intett, hősi díszként trónolván,
Ott oszolván, torja ormán bágyadt dolgát teleti,
Hol sodorván, szolga sorján, gyomra rója fel neki...

A

Széled lépte égett vége, elhalt térnek gyér hada,
Délre téved, vére éget, bús idénynek végszava,
Hallja rajta, zajnak vallja korgó alja ízeit,
Marja sarja balga savra ömlő szava híveit...

L

Serény lelkek, elfeledtek, táncolnának százával,
Szerény tervek, egybeesnek királynőnek lázával,
Állat álma, állva várja sötétségnek két kezét,
Szánva bánja álnok árnya életének kételyét...

U

Szárnyra kapva megpillantja legörvénynek százait,
Arra tartva learatja illatoknak álmait,
Díszbilincsben, híre sincsen elhallgatott reménynek,
Kinyílt minden, síri hittel holt emlékek regélnek...

E

Karja tartja, arra hajtja bűntudatnak erejét,
Dalra kapva elkaparja léte titkos erdejét,
Tehetetlen tetemének több hasznàt már nem látja,
Lehetetlen szerepének határait áthágja...

T

Elé lép és eregéli volt életnek tavaszát,
Szép értéknek, érzett létnek ott bimbózó halálát,
Fájna talán magát látván lénye hulló oltalma,
Sarát korán széthurcolván hihetetlen hatalma...

U

Jár a foszlány, átkarolván az enyhén használt szerveket,
Fáradt morgást, szűk csikorgást nyög és néha felnevet,
Kedve telve, gyengén verve hallja szívnek zörejét,
Tervvel tele, teljesülve, nem feledve erejét...

P

Fülben ülve, kételyt szülve cseng mindig a dal,
És a feje tűrne, míg meg nem szűnne, bárhogy is kapar,
Ha elmaradna, lelkét marja a hangként zúgó talány,
De szakad fala, elhamvasztja a létig tartó ragály...

Ez egy blog.

Difólt dizájnja van. Emléket állít régi időknek, sok legépelt dolognak, elmondott szónak. Helyfoglaló. Használatát írógép váltja fel, könyv készül fűzéssel belőle. Emléknek él. Ha olvassa, és érdekli, nahát, nahát, kérem, érdeklődjön nálam. Olvasatlan oldalát most nyugvásra ítélem. Ez van. Ákos ír, ír ő tovább.