A

Széled lépte égett vége, elhalt térnek gyér hada,
Délre téved, vére éget, bús idénynek végszava,
Hallja rajta, zajnak vallja korgó alja ízeit,
Marja sarja balga savra ömlő szava híveit...

L

Serény lelkek, elfeledtek, táncolnának százával,
Szerény tervek, egybeesnek királynőnek lázával,
Állat álma, állva várja sötétségnek két kezét,
Szánva bánja álnok árnya életének kételyét...

U

Szárnyra kapva megpillantja legörvénynek százait,
Arra tartva learatja illatoknak álmait,
Díszbilincsben, híre sincsen elhallgatott reménynek,
Kinyílt minden, síri hittel holt emlékek regélnek...

E

Karja tartja, arra hajtja bűntudatnak erejét,
Dalra kapva elkaparja léte titkos erdejét,
Tehetetlen tetemének több hasznàt már nem látja,
Lehetetlen szerepének határait áthágja...

T

Elé lép és eregéli volt életnek tavaszát,
Szép értéknek, érzett létnek ott bimbózó halálát,
Fájna talán magát látván lénye hulló oltalma,
Sarát korán széthurcolván hihetetlen hatalma...

U

Jár a foszlány, átkarolván az enyhén használt szerveket,
Fáradt morgást, szűk csikorgást nyög és néha felnevet,
Kedve telve, gyengén verve hallja szívnek zörejét,
Tervvel tele, teljesülve, nem feledve erejét...

P

Fülben ülve, kételyt szülve cseng mindig a dal,
És a feje tűrne, míg meg nem szűnne, bárhogy is kapar,
Ha elmaradna, lelkét marja a hangként zúgó talány,
De szakad fala, elhamvasztja a létig tartó ragály...