.

Fülben ülve, kételyt szülve cseng mindig a dal,
És a lelke tűrne, míg meg nem szűnne, bármit is akar,
Angyal várja, keblét tárja szépségének halálig,
Dallal zárja, egyként látja életének saráig.

S

Merül kelme, dühe kelne, bűne miatt szenvedne,
Elhűlt tervek, szürke testek ülnek arra ernyedve,
Szereptelen lepel hever,bevett várak terülnek,
Elveszetten jelet lehel, szerzett sebként eltűnnek...

U

Elsietve leli kedve tette által csonthalmát,
Elhitetve fedi lelke teli terhe sóhaját,
Dohos foltok, porladt dolgok, romok árnyként feszülnek,
Kopott okot, korhadt roncsot, szobrot lát és kerülget...

N

Sínylett hite, ihlet híre feltör szinte fortyogván,
Minden szintet színre intett, hősi díszként trónolván,
Ott oszolván, torja ormán bágyadt dolgát teleti,
Hol sodorván, szolga sorján, gyomra rója fel neki...

A

Széled lépte égett vége, elhalt térnek gyér hada,
Délre téved, vére éget, bús idénynek végszava,
Hallja rajta, zajnak vallja korgó alja ízeit,
Marja sarja balga savra ömlő szava híveit...

L

Serény lelkek, elfeledtek, táncolnának százával,
Szerény tervek, egybeesnek királynőnek lázával,
Állat álma, állva várja sötétségnek két kezét,
Szánva bánja álnok árnya életének kételyét...

U

Szárnyra kapva megpillantja legörvénynek százait,
Arra tartva learatja illatoknak álmait,
Díszbilincsben, híre sincsen elhallgatott reménynek,
Kinyílt minden, síri hittel holt emlékek regélnek...

E

Karja tartja, arra hajtja bűntudatnak erejét,
Dalra kapva elkaparja léte titkos erdejét,
Tehetetlen tetemének több hasznàt már nem látja,
Lehetetlen szerepének határait áthágja...

T

Elé lép és eregéli volt életnek tavaszát,
Szép értéknek, érzett létnek ott bimbózó halálát,
Fájna talán magát látván lénye hulló oltalma,
Sarát korán széthurcolván hihetetlen hatalma...

U

Jár a foszlány, átkarolván az enyhén használt szerveket,
Fáradt morgást, szűk csikorgást nyög és néha felnevet,
Kedve telve, gyengén verve hallja szívnek zörejét,
Tervvel tele, teljesülve, nem feledve erejét...

P

Fülben ülve, kételyt szülve cseng mindig a dal,
És a feje tűrne, míg meg nem szűnne, bárhogy is kapar,
Ha elmaradna, lelkét marja a hangként zúgó talány,
De szakad fala, elhamvasztja a létig tartó ragály...