U

Szárnyra kapva megpillantja legörvénynek százait,
Arra tartva learatja illatoknak álmait,
Díszbilincsben, híre sincsen elhallgatott reménynek,
Kinyílt minden, síri hittel holt emlékek regélnek...

E

Karja tartja, arra hajtja bűntudatnak erejét,
Dalra kapva elkaparja léte titkos erdejét,
Tehetetlen tetemének több hasznàt már nem látja,
Lehetetlen szerepének határait áthágja...

T

Elé lép és eregéli volt életnek tavaszát,
Szép értéknek, érzett létnek ott bimbózó halálát,
Fájna talán magát látván lénye hulló oltalma,
Sarát korán széthurcolván hihetetlen hatalma...

U

Jár a foszlány, átkarolván az enyhén használt szerveket,
Fáradt morgást, szűk csikorgást nyög és néha felnevet,
Kedve telve, gyengén verve hallja szívnek zörejét,
Tervvel tele, teljesülve, nem feledve erejét...