.

Fülben ülve, kételyt szülve cseng mindig a dal,
És a lelke tűrne, míg meg nem szűnne, bármit is akar,
Angyal várja, keblét tárja szépségének halálig,
Dallal zárja, egyként látja életének saráig.

S

Merül kelme, dühe kelne, bűne miatt szenvedne,
Elhűlt tervek, szürke testek ülnek arra ernyedve,
Szereptelen lepel hever,bevett várak terülnek,
Elveszetten jelet lehel, szerzett sebként eltűnnek...

U

Elsietve leli kedve tette által csonthalmát,
Elhitetve fedi lelke teli terhe sóhaját,
Dohos foltok, porladt dolgok, romok árnyként feszülnek,
Kopott okot, korhadt roncsot, szobrot lát és kerülget...

N

Sínylett hite, ihlet híre feltör szinte fortyogván,
Minden szintet színre intett, hősi díszként trónolván,
Ott oszolván, torja ormán bágyadt dolgát teleti,
Hol sodorván, szolga sorján, gyomra rója fel neki...

A

Széled lépte égett vége, elhalt térnek gyér hada,
Délre téved, vére éget, bús idénynek végszava,
Hallja rajta, zajnak vallja korgó alja ízeit,
Marja sarja balga savra ömlő szava híveit...