A dolgok késnek. Ömlengő kéjjel,
szépen lassan masírozva ontják a rések
az időnek rajzó, vad hadát.
Lopva és nyűve másznak ki éjjel
csapatba tömörülve, csak a friss nedűre -
fokozva a horkolás zord zaját.
Tele a párna. Félüres ágyra
ugranak és kapaszkodnak, egymásra állva
megtéve a sors óhaját.

Hirtelen vége. Mintha minden élne,
fekete szőnyeg mordulna a szunnyadó mélyre,
amiben szépen lassan eldőlne,
hogy az idő áll. Az álom, mint zár
őrzi az elmét, ami törhetetlenül vár,
hogy menjen végleg előre.
Sehol változás, az éber látomás
szertefoszlik, valójában várakozás
lesz a múltja, és jövője.
Mert ha jön a had, az idő nem marad
olyan, mint amilyet a szív vagy az agy láthat -
elvész, darabokra törve.

Most újra szunnyad, és megint fullad,
figyeli a nyugalmas, falba vésett utat,
ahonnan semmi sem jön már.
Sötét éjjelen, a nehéz félelem
láncai kötik az ágyához, mint lételem
vagy mint kínzó várakozás.
Sosincs elege. Mit is tehetne,
az időtlenség vonzó karma, és termete
ellen egy megvénült kézpár?
Esetleg kitépné saját hitét, és
vérző sebekkel a támadó időt nézné
testetlenül, mint akárki más.